Hosszú ideje próbálom megírni ezt a bejegyzést, és annak apropóján, hogy a kisebbik lányom november 5-én 3 éves lesz, nekiállok....bár... Még nyár végén kísért el engem, már nem is emlékszem, hova. Hazafele a buszon szemben egy fiatal pár ült. A srác vak volt, a kedvese nem. Hangosan beszélgettek... a fiú, mintha tudomást se venne a környezetéről, csak mondta, mondta... Aranyosak voltak. Nem volt zavaró, hogy mindent hallani, ha jól rémlik, zenéről beszélgettek, eleinte.... Hedvig fáradt volt, mondtam neki, hogy hunyja be a szemét, szundikáljon az ölemben. Szót fogadott. Eltelt pár perc, én is messze jártam gondolataimban... hallom, amint a fiú hangosan, hogy mindenki hallja, szinte kiáltja a kedvesnek, annyira gyönyörű vagy, szeretlek. Több se kellett, a lányom szeme kipattan, és kérdezi: Céli, ez hogy lehet, hisz nem is lát? Én próbáltam csitítani, hogy ne olyan hangosan, a pár mosolygott... aztán kedvesen magyaráztam neki, hogy azért, mert a szemével nem, a szívével lát. Ő érzi, tudja, hogy szép a barátnője. Hedvig felkiáltott: Ez az, ezt nagyon bírom, ez olyan, mint a mesében! És ezzel vissza is aludt. Na igen, kalandoztak el a gondolataim, miközben zötykölődtünk, miért csak a mesében? És minden, ami ekkor eszembe jutott, egy mesében már megfogalmazásra került:
Az élet olyan, mint egy csésze kávé...
Egyszer egy csapat öregdiák, valamennyien igen sikeresek a munkájukban, összejött, hogy
meglátogassák az öreg professzorukat. A kedélyes társalgás hamarosan az életben és a munkában
megtapasztalt stresszről szóló panaszáradatba torkollott.
A házigazda ekkor kávét ajánlott a vendégeinek, majd kisvártatva egy nagy kannával,
valamint számos különféle csészével tért vissza a konyhából.
Volt köztük porcelánból, műanyagból, üvegből, sőt kristályból készült is.
Az egyik olcsó, a másik drágább, és akadt köztük néhány igen különleges darab is.
Vegyenek maguknak a tálcáról, kínálta őket a professzor.
Mikor már minden kézbe jutott csésze, az öreg tanár körbenézett, majd így szólt:
"Ha észrevették, az összes drága csésze gazdára talált, míg az egyszerűbb,
ne adj'isten, csorba szélűek, megmaradtak. Azt kell hogy mondjam, hogy míg egyfelől természetes az,
hogy mindenki a legjobbat választja magának, másfelől viszont éppen ez a gyökere az önöket gyötrő
sok stressznek és problémának.
Amit eredendően akartak, az, ugye, a kávé, és nem pedig a csészék.
Ám önök kiválogatták a legdíszesebb csészéket, sőt, titkon a társaikét is alaposan szemügyre vették…
Nézzék: az életük a kávé, a csészék pedig a munka, pénz, társadalmi pozíció.
Csupa olyan eszköz, ami arra való, hogy az Életet megtartsa, tartalmazza,
de nem változtatja meg annak eredeti minőségét. Sokszor megesik, hogy miközben a csészére
koncentrálunk, elmulasztjuk az Isten adta "kávé" élvezetét…
Ne engedjék hát, hogy a csészék az orruknál fogva vezessék önöket! Élvezzék inkább a kávét."
(Ismeretlen indiai szerző, közreadta Dr. Divya Singhal, fordította: F. Tóth Krisztina)
