„Én nem olyan tanítót keresek, aki befolyásol engem.
Olyan tanítót akarok, aki megtanít engem arra, hogy
ne engedjem magam befolyásolni."S. Y. (Jóga hétről-hétre)
Azt a feladatot kaptam, hogy mutassam be egy jógi, vagy jogini életét és formáljak véleményt, hogy rám milyen hatást gyakorolt, miért inspirál és ha igen, miért is választottam példaképemnek.
Az első két jógi, akiknek műveit olvastam B.K. S. Iyengar és Selvarajan Yesudian. Talán ők ketten voltak leginkább meghatározóak, illetve egy tanulási folyamat elején állok, nem biztos, hogy célszerű kapkodva az interneten, itt-ott híres jógik után kutatni, hogy hátha... idővel majd jön az is. Nagyon tetszett, mikor Iyengar családdal kapcsolatos szösszenetét olvastam valahol, hogy:
A választásom végül - rövid hezitálást követően - Selvarajan Yesudianra esett, a miérteket az alábbiakban talán sikerül megfogalmaznom.
1916-ban született Madrashoz közel, Dél-Indiában, egy keresztény orvos család fiaként látta meg a napvilágot. Tizenéves korában az orvos tudomány által gyógyíthatatlannak tartott izomsorvadást állapítottak meg nála. Ekkor találkozott a hatha jóga mesterével, Móhan Szingh-gel, aki rövid időn belül jelentős javulást ért el és végül teljesen meggyógyította tanítványát.
Annyira személyes, hogy megfog, szinte látom magam előtt a védtelen kisfiút, aki annyira kirekesztettnek érezte magát egészséges társai közül, hogy lopva, mikor senki se figyelte, utánozta őket, ugrált, szaladgált és talán akkor boldog volt gyerekként... Mégis, ami megragad, hogy áthatja a magáról írt jellemzést a szeretet, hogy békében van önmagával. Ami elsőre nem is tűnt fel, csak Gabi megjegyzése vezetett rá, mikor azt írta nekem, hogy szeresd önmagad. Engedd meg magadnak a tévedés lehetőségét. Ezt viszont felismerni, tudatosítani nekem hosszabb feladat. Meg kell tanulnom megérteni, hogy a tökéletlenségemmel együtt vagyok tökéletes. Milyen furán hangzik...de igaz.
Olyan tanítót akarok, aki megtanít engem arra, hogy
ne engedjem magam befolyásolni."S. Y. (Jóga hétről-hétre)
Azt a feladatot kaptam, hogy mutassam be egy jógi, vagy jogini életét és formáljak véleményt, hogy rám milyen hatást gyakorolt, miért inspirál és ha igen, miért is választottam példaképemnek.
Jó kérdés, szép feladat, de rögtön felmerül bennem a kérdés, hogy mi is a
példakép? A példakép fogalma a következő: Mintául választott személy, akiben a
példakép választó különösen értékes, számára vonzó tulajdonságokat érez meg
vagy ismer fel.(http://www.kislexikon.hu/peldakep.html#ixzz2j69eaJBc)
Igen,
milyen egyszerű fogalom... ha visszagondolok gyerekkoromra, talán nem is volt
példaképem, vagy, ha igen, mint minden kislánynak, az apukája, hogy ő milyen
erős és bátor, és mindenre tudja a választ (persze mára ez a kép picit megcsorbult). Viccet
félre téve, ha voltak is példaképek nem tudnék egyet kiemelni, mindig egy kis
könyvmoly kislány voltam (felnőttként is az maradtam) és szerettem azonosulni
írókkal, költőkkel, azok gondolataival. Volt aki jobban megfogott, volt, aki
kevésbé. És jöttek az álmok, álmodozások, meg a zöld szemű... bárcsak én is
tudnék így írni, gondolatokat kifejezni. Megteremtettem az olvasás által egy
olyan különc és boldog álomvilágot, amely még ma is fogságban tart.
Az első két jógi, akiknek műveit olvastam B.K. S. Iyengar és Selvarajan Yesudian. Talán ők ketten voltak leginkább meghatározóak, illetve egy tanulási folyamat elején állok, nem biztos, hogy célszerű kapkodva az interneten, itt-ott híres jógik után kutatni, hogy hátha... idővel majd jön az is. Nagyon tetszett, mikor Iyengar családdal kapcsolatos szösszenetét olvastam valahol, hogy:
"Olykor
azt kérdezik tőlem az emberek, – mondja B.K.S Iyengar – hogy lehetséges-e jógát
gyakorolni és egyúttal családi életet is élni. A saját személyes példám nem
elég, hogy ezt megválaszolja? Személyessé válik, ha így beszélek, de kérlek,
ezt ne értsd félre. Sok szvámí és tanító él Indiában és Európában, akiket
gazdag támogatók segítenek, de engem egész életemben senki nem támogatott, mert
egy átlagos családos férfi vagyok. Ha hosszú, lobogó köntöst viselnék, úgy
kezelnének, mint egy szvámít, de ha úgy öltözöm, mint bárki más, akkor nem
vagyok több, mint Mr. Iyengar!" (http://aum.hu)
Tetszett,
mert nekem is van családom és meg kell húzni a határt, hogy a család és a jóga
gyakorlása/megélése között megtaláljam az egyensúlyt, a harmóniát, de
összességében mégis rideg és távolság tartó, „kegyetlen” embernek gondolom
Iyengart. Ezek az érzések a könyveinek olvasása közben és néhány videója láttán
még inkább erősödtek bennem. Félre értés ne essék, tisztelem munkásságát, amit
elért, de mégse ő az én "emberem".
A választásom végül - rövid hezitálást követően - Selvarajan Yesudianra esett, a miérteket az alábbiakban talán sikerül megfogalmaznom.
Először is ismertetném
vázlatosan életrajzát:
1916-ban született Madrashoz közel, Dél-Indiában, egy keresztény orvos család fiaként látta meg a napvilágot. Tizenéves korában az orvos tudomány által gyógyíthatatlannak tartott izomsorvadást állapítottak meg nála. Ekkor találkozott a hatha jóga mesterével, Móhan Szingh-gel, aki rövid időn belül jelentős javulást ért el és végül teljesen meggyógyította tanítványát.
Példaképeinek
legfőképp Ramana Maharshi-t (1879-1950) és Swami Vivekananda-t (1863-1902)
tartotta.
1937-ben,
húsz éves korában elindult hosszú európai útjára, amely során Magyarországra is
eljutott. Yesudian eleinte nem is akart jóga oktatással foglalkozni, elsősorban
orvosi (szülei szerették volna, ha tovább viszi az orvosi vonalat) és
testnevelési tanulmányai miatt érkezett, de barátai közül sokan érdeklődtek a
jóga iránt. Yesudian jógáról szóló előadásai és írásai nagy népszerűségnek
örvendtek, hamarosan könyve is megjelent „Sport és jóga” címmel. A könyv óriási
sikert aratott, napjainkig több, mint négymillió példányt adtak el belőle a
világon, s több, mint húsz nyelvre fordították le. Yesudian Haich Erzsébettel
együtt nyitotta meg első jóga iskoláját, azonban 1948-ban mindketten
Magyarország elhagyására kényszerültek. A sors játéka folytán végül Svájcban
telepedtek le, ahol számos jógaiskolát hoztak létre, többek között Zürichben,
Bernben, Baselben, mely hamarosan Nyugat-Európa legismertebb jóga iskolája
lett. Haich Erzsébet egészen nyolcvankilenc éves koráig aktívan részt vett az
oktatásban; Selvarajan Yesudian Haich Erzsébet 1994-ben bekövetkezett halála
után egyre inkább visszavonult. Utolsó jóga óráját pedig 1996 decemberében
tartotta meg. 1998. október 26-án 82 éves korában hunyt el.
Tanítványai
többek között: Miklós Ervin és a néhai Popper Péter.
Miértek:
Az első, ami engem megfogott, az ahogy ír magáról:
Az első, ami engem megfogott, az ahogy ír magáról:
"Volt
egyszer a napsütötte Indiában, Madrasz városában egy vézna, beteges kisfiú.
Tizenöt éves koráig jóformán minden súlyos betegségen átesett: vörhenyen,
vérhason, tífuszon, kolerán és a trópusi országokban gyakori más betegségeken.
Csoda, hogy egyáltalán megmaradt. .... Apja mindent megpróbált vele, hiszen
orvos volt, de csak annyit ért el, hogy fiát úgy-ahogy visszaistápolja az
életbe." (Sport és
jóga)
Annyira személyes, hogy megfog, szinte látom magam előtt a védtelen kisfiút, aki annyira kirekesztettnek érezte magát egészséges társai közül, hogy lopva, mikor senki se figyelte, utánozta őket, ugrált, szaladgált és talán akkor boldog volt gyerekként... Mégis, ami megragad, hogy áthatja a magáról írt jellemzést a szeretet, hogy békében van önmagával. Ami elsőre nem is tűnt fel, csak Gabi megjegyzése vezetett rá, mikor azt írta nekem, hogy szeresd önmagad. Engedd meg magadnak a tévedés lehetőségét. Ezt viszont felismerni, tudatosítani nekem hosszabb feladat. Meg kell tanulnom megérteni, hogy a tökéletlenségemmel együtt vagyok tökéletes. Milyen furán hangzik...de igaz.
A
második dolog, ami szintén magával ragadott könyvei olvasása során a hangnem, a
hangszín. Tömören, egyértelműen és olvasmányosan fogalmaz. Úgy ír, mintha ezer
éve ismernénk egymást és személyes jó barátja volnék, mintha egy tea mellett
beszélgetnénk órák óta és fel se tűnik az idő múlása. A leírása, a magyarázata
inspirál, szinte olvasás közben gyakorolni szeretnék. Számomra nagyon vonzó,
hogy a lélegzésnek külön fejezeteket szán minden általam olvasott művében.
Olyan alapvető igazságokat ír le, ami egyszerűen nem tud az olvasó számára
bántó lenni, mert igaz: „A civilizált ember nem tud lélegezni. … Az a
mód, ahogyan a huszadik század gyermeke lélegzik, a puszta vegetálásra is alig
elég.” (Sport és jóga) Hihetetlen
precízen és érthetően ír a helyes légzésről. Arról, hogy hogyan érdemes
gyakorolni, hogy fejlődést érjünk el.
Megfog,
ahogy mesél a gyerekkoráról történeteket, tanít jóga filozófiát, amit szintén
olvasmányos formában ír le. Külön kiemelném a Sport és Jóga című könyvében: A lassított testgyakorlatok csodája című
fejezetet. A cím alapján nem értettem, hogy ez mi is akar lenni, viszont
olvasva hamar egyértelművé vált. Imitálva kell „eljátszani” például a
súlyemelést, a futást, vagy épp a favágást. Nem szeretem, ha középpontban kell
lennem és engem figyelnek, de ezek a gyakorlatok némi kapcsolatot engedtek meg
felfedezni Gergő - általam varázs cirkusznak/varázs színháznak nevezett - játékával.
Ami jó, fel lehet benne oldódni, igaz, lassan és ahhoz is az kell, hogy
szeressük önmagunkat. (ajj, ez mindig előjön) Van még egy fejezet, amit mindig
kétkedve olvasok jóga könyvekben, ez a tanácsok, követendő útmutatások.
Yesudian itt is olyan szeretettel ír, kér, hogy eszembe nem jutna morgolódni,
hogy de most ez miért, muszáj…
Ami
számomra talán a legvonzóbb és csodálatos emberré tette a szememben, az a
következő kis történet:
„Egy
ízben a budapesti Zeneakadémián tartott nyilvános előadásom végén sokan
szerettek volna személyesen pár szót váltani velem. Közöttük fedeztem fel egy
kisfiú várakozó alakját. Mélyen megérintett, hogy egy ilyen fiatal arc feltűnt
az emberek között, így hát odamentem hozzá és megkérdeztem mit kíván.
-
- Tizennégy éves vagyok, Yesudian
úr, és nem növök tovább. Tudna nekem segíteni? – szólt a fiú, mintegy
esdekelve.
Gyere el a holnapi öt órás
csoportba, és megnézzük mit tehetünk érted. Ezek után elváltunk. Király józsef
másnap eljött, reménykedő arca örömtől sugárzott….Három hónap elteltével
egyszer szégyenkezve odajött hozzám, és a zsebét asztalomra ürítette. Garasok
voltak benne, melyeket ez idő alatt megtakarított.
-
- Ha nem bánja Yesudian úr,
csak ennyit tudok most adni Önnek.
Megengedné, hogy tovább jöjjek?
Biztosítottam
afelől, hogy fizetés nélkül is jöhet,és visszaadtam neki az aprópénzt. A fiú
arca elkomorodott és igen csalódott lett. Örömteli szívvel gyűjtögetett, hogy
kifizethesse a részét, és az elutasításom most megbántotta.
- - Rendben József, elteszem a
pénzt, ami ugyanolyan becses számunkra, mint neked.
Ezután
mosolyogva kezet ráztunk.” (A
jóga áldásos ereje)
Popper Péter például így ír róla:
1943-ban -
tízéves voltam - egy vasárnapon apám elvitt a Vigadóba, ahol az akkor 26 éves
Selva Rajan Yesudian madrasi jógamester iskolája működött. Európában tombolt a
háború… Jógaiskola? Ez valami csodának tűnt. A szellem parányi szigete a
borzalmak tengerében. Apámnak fogalma sem volt arról, hogy mi a jóga. De
hallott valamit az ősi indiai lélegző gyakorlatokról. ….
Mit látott egy
tízéves kisfiú? Először is - és mindenekfelett - egy gyönyörű, barna bőrű fiatalembert,
aki már ezért is nagyon imponált neki. Testének arányossága, izmossága,
szépsége még a gyerekeknek is feltűnt. Láttuk, hogy minden nő szerelmes bele.
Ezen vihogtunk. Furcsa akcentussal beszélt magyarul, ezen is jól szórakoztunk.
De a legnagyobb szám, amiért szívesen jártunk hozzá: Najovits bácsi hatalmas,
kövér, jó ötvenes nyomdászember volt. A jógából annyit értett, hogy lehetőleg
sokáig kell visszatartania a lélegzetét. S így is tett. Nagyszerűen tudta
felfújni magát. Nekem úgy tűnt, hogy kétszer akkora lett, mint volt. Aztán
rózsaszín lett. Aztán piros. Aztán kék. Aztán lila. Végül nem bírta tovább.
Mint a fergetegé, robbant ki belőle a levegő. S csak Yesudian szelíd hangja
hallatszott:
- Csák felül...
Csák felül engedje ki, Nájovits úr!...
Mi, gyerekek a földön gurultunk a nevetéstől. Persze Yesudian nem csak pránájámákat tanított, s azokat se így. De az emlékeimben leginkább ez maradt meg.
Mi, gyerekek a földön gurultunk a nevetéstől. Persze Yesudian nem csak pránájámákat tanított, s azokat se így. De az emlékeimben leginkább ez maradt meg.
Nagyon sok
történetet tudnék még kiemelni, ami hatással volt rám, de talán a
legfontosabbak említésre kerültek. Nem ismertem Yesudiant, de a könyvei alapján
egy rendkívül türelmes, őszinte, hatalmas szívvel rendelkező ember lehetett,
aki hihetetlen harmóniában volt önmagával (még akkor is, ha ő csak kisinas volt
Haich Erzsébet mellett J) és a tanítványait is
szeretettel, végtelen odaadással oktatta. Hihetetlen erőre és önismeretre vall,
hogy eljön Európába egyes-egyedül, egy számára teljesen ismeretlen közegbe,
ismeretlen kultúrába és nem adja fel… küzd az álmaiért, céljaiért, mikor
ellehetetlenítik Magyarországon, tovább áll ugyan, de tartja a kapcsolatot
addigi tanítványaival és elölről kezd mindent. Itt jegyzem meg, hogy párhuzamot
vélek felfedezni az eddig tanultakkal… Yesudian bátran mondja: LEGYEN!, töretlenül hisz benne és lesz. Inspirál,
mert valahol én nem érzem ennyire magaménak még ezt a mentalitást, még nem
tudok hinni töretlenül abban, ha kimondom és elfogadom: legyen, akkor lesz. Nekem
nem ennyire fehér-fekete. Sokkal összetettebb… Szívesen veszem kézbe könyveit,
akkor is, ha csak néhány percem van, hogy beleolvassak egy-egy történetébe,
vagy ászana leírásába.
Yesudian
kiegyensúlyozott, nyugodt és tiszteletre méltó ember volt, akire felnéztek. Talán
ez az a harmónia, lelki egyensúly, amit én is keresek.
Felhasznált
források:
Selvarajan Yesudian . Haich Erzsébet: Sport és
jóga
Selvarajan Yesudian: A jóga áldásos ereje
Selvarajan Yesudian : Jóga hétről-hétre
http://www.yoga-university.ch/yesudian.htm
Céli! Igazán megható volt az írásod, különösen a Király Józsi története.
VálaszTörlésAz a mély szeretet, amit felismertél Yesudianban teljesen áthatja az egész munkát, ahogyan írsz róla. Jó volt olvasni. Nagyon köszönöm.
Adri, olyan jól esik, hogy dicsérsz, bíztatsz, köszi! :)
Törlés