Legyen!

Sokszor jött már elő az utóbbi időben az életemben, hogy legyen! Eldöntöm és engedem, hogy megtörténjenek a dolgok. Ha elhatározom, akkor előbb-utóbb úgy is lesz, eredmény is lesz. Azt hiszem példa is volt már rá, de valamit még nem csinálok tökéletesen.  :)  Új év, új élet ... fogadalmak. Na én nem fogadtam semmit, hacsak nem azt, hogy még türelmesebb leszek a mindennapi életben, még több fekvőtámaszt csinálok... kevesebbet pörgök??? Nesze, megkaptam. Január másodikán elestem és ripityára törtem a térdem - teljes keresztszalag szakadás és sorolhatnám. 4 hét combtőtől bokáig rögzítés  és a térdem fájdalmasan beszűkült, gyógytorna heti háromszor, plusz otthoni gyakorlások sora, majd valószínűleg műtét, azt követően újabb rögzítés és újra gyógytorna.  Nem kecsegtetnek, akár a fél évem is rámehet, ha nem több. Esés után az első gondolatom, nem is az volt, hogy lábra tudok-e állni (bár egy anya mindent kibír, naná, hogy felálltam és még lesíeltem a pályáról, én balga...), hanem az, hogy mi lesz a jóga oktatói kurzussal? Miként fogom abszolválni? Majd, hogy látom el a gyerekeket? (Mire kedves férjem: az hagyján, de hogy bírod ki, ha nem takaríthatsz kedvedre?? :DD  - azt hiszem ismer...)

ÉS, igen, kedves olvasóm, legyen!  - mondtam magamban, valamiért ezt kaptam. (Habár ezelőtt, nem is olyan sokkal nem gondoltam így bele, hogy mindennek oka van, okkal történnek a dolgok.) Felhívtam Gabit, elmeséltem mi történt, én mire jutottam, és ő megnyugtatott, hogy menni fog, ne aggódjak. A baleset óta eltelt pont egy hónap, lekerült a rögzítő, megkezdtem a tornát. És zakatolt-zakatol az agyam, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen, miért pont most sérültem meg. Aztán elengedtem ezt a dolgot, mert csak feldühítettem magam és a vérnyomásom is az egekbe szökött, hogy ezt nem tudom megcsinálni, arra sem vagyok képes stb... Teltek-múltak a napok, és kezdtem megbarátkozni a helyzettel, lassan el is fogadtam és innentől kezdve jól érzem magam a bőrömben. Lassítanom kell, rájöttem, hogy nem lehet mindent egyszerre akarni, hogy nem szégyen, ha segítséget kell kérnem - attól még pörög tovább az élet és segítenek nekem, szívesen. Ez jó érzéssel tölt el, felfogtam, hogy attól még, hogy kérek és elfogadok segítséget ugyanolyan értékes vagyok és ugyanúgy számítok, számítanak rám. Nekem talán ez a legfőbb tanulság, hogy nem kell annyira büszkének lenni... nem kell mindig erősnek látszani és tökéletesnek. Nem is beszélve arról, hogy a jógát nap, mint nap megélem, ha nem is az eddigi megszokott formában, hogy ászanázom. A hangsúly másra helyeződött (pl.: többet pranayamazom, napi szinten végzem a jala netit, a tratakat) és így most kerek a világ. Azt hiszem.

Namaste!